„Valami mindig ravaszul visszacsempész napjaim féltett tisztaságába. Beleültetjük magunkat a másik szívébe, majd kitépjük idővel. Életrend ez. Ösztönös menekvés. Ösztönös belső harcok. Nehéz valamit szebben elmondani, amit már úgyis felesleges. Legszebb feleslegesség.”
/Albert Tímea/
Az életem során számos veszteség ért, több párkapcsolati szakításon túl vagyok, ahogyan sokan mások is. Néhány kevésbé fájt, néhány pedig nagyon. Valahol természetes, hogy ami elkezdődött, egyszer véget is ér; mégis fájdalmas ez a folyamat, hiába tudjuk, hogy idővel könnyebb lesz és az élet megy tovább, mégsem ennyire egyszerű az érzelmeinket elcsitítani. Bármennyire szerettem volna felgyorsítani ezt a folyamatot, átugrani az egészet és továbblépni, lassan haladtam. Elérkezett az a pont, hogy már nem fájt, amikor eszembe jutott az illető, amikor tudtam távolabbról nézni és szeretettel gondolni a történtekre, amikor újra kiszínesedtek az álmaim és a képek, amiket festettem, az óriási megkönnyebbülés volt számomra. Ez a kép volt az, aminek a megfestése során először éreztem, hogy tovább léptem.
| Anyag | Feszített vászon |
|---|---|
| Technika | Akril, Mixed media |
| Méret | 50×50 cm |
| Stílus | Modern |
| Szín | FEHÉR, FEKETE, PINK, SÁRGA, SZÜRKE, TÜRKIZ |
| Tájolás/Alak | Négyzet |
| Téma | Absztrakt, Figurális, Idézet |
Miklós János –